2011.01.10. 20:30
„Tíz pluszosok” találkozója
2010 decembere van. Ha csak leírom ezt a hónapot, már ettől is kiráz a hideg és belesajdul a szívem, ha arra gondolok, mennyi napot kell még aludnom a következő tavaszi pontyhorgászatomig. Mivel nem medvének születtem, azaz a téli-depressziót és kesergést pusztán alvással nem tudom feledtetni, ezért úgy döntök, hogy megpróbálom színesebbé, melegebbé varázsolni ezt a fagyos időszakot, a 2010-es év, számomra legszebb horgászélményének felelevenítésével.
Induljon az időutazás, irány a nyár és a nagypocakosok vízi-világa!
Néha „játszani” sem egyszerű
2010. július 31. szombat van. Felkelek, tisztálkodás és gyors reggeli után belevetem magam a játékba, „legózni” kezdek. Még szerencse, hogy gyermekkoromban imádtam a legót és sok órán keresztül rakosgattam a darabokat, ez bizony, most felnőtt fejjel nagy segítség. Adott ugyanis a következő feladat: irdatlan sok horgászfelszerelés fekszik a járdán a közepes méretű kocsink körül, és ahhoz, hogy el tudjunk indulni, ezt nekem ma reggel, ha lehet gyorsan, be kell pakolnom. Szeretem a kihívásokat, így neki is állok, de hamar rájövök, kicsit fárasztóbb ez a verzió, mint amit anno kirakós játéknak hívtam. Már nehezedni érzem a derekam, mikor egy erőteljes lökéssel az utolsó darabkát is sikerül bepréselnem. El sem hiszem, kész…
A szomszéd úr elsétálva mellettem a kocsinkra tekint, és nevetve megjegyzi: „Dóri, hát te hova ülsz majd?” A kérdés jogos, motyogom magamban, de valahogy nem tudok mosolyogni, mert, bele sem merek gondolni az igazságba...
Három napos csapadék-harc
Olyan 100 km-re lehetünk a tótól, mikor hirtelen esőfelhők borítják be az eget, és ömleni kezd a víz. Na már csak ez hiányzott… „amíg odaérünk, addig simán eláll” bíztatom Apukámat, az égiek viszont nem adják fel a csapadék-harcot, sőt… A célhoz nagyon közel, a szomszéd faluban vagyunk már, mikor hirtelen olyan érzésem támad, a mennyei erősítés megérkezett, még többen zúdítják fejünkre a hűvös, hatalmas cseppeket. Mikor a falubeliektől megtudjuk, hogy már három napja egyfolytában szakad az eső, peca-társam eljátszik a „visszafordulás” gondolatával.
A hétköznapokban racionális emberként cselekszem, de ha horgászatról van szó, akkor nem csak öltözködési stílust, hanem jellemet is váltok, fanatikus leszek. „Annyira vártam ezt a túrát, női megérzés: vágjunk bele” mondom, mire mindketten kiszállunk alacsony fekvésű kocsinkból (mellyel, a tóig vezető sártengerben egy métert sem tudnánk megtenni) és elkezdjük feldobálni, a tógazda által segítségünkre küldött dzsip platójára, felszerelésünket. Női mivoltomból eleinte próbálok még olyanokra odafigyelni, hogy a sátor, a hálózsákok, a ruhák kevésbé ázzanak, de a fedetlen plató és a zúduló özönvíz hamar megértetik velem, küzdelmem hiábavaló.
Bár pakolás közben volt rajtam esőkabát, mikor beszállok a pickup-ba, érzem, sapkámtól, cipőmig, mindenem csupa víz. Egy-két másodpercen kívül, azonban nincs több időm ezen idegeskedni, mert a térdig érő sárban a négykerék-meghajtású jármű hirtelen megcsúszik, 70 fokos szöget változtatva eredeti útirányához képest. Nem kell becsuknom szemeim, így is lepereg előttem a képzeletbeli képsor, miszerint felborulunk, és mindenünk odavész. A terepet már oly sokszor megjáró vezetőnk viszont szerencsére, művészi technikával irányítja a félig önálló életet élő dzsipet, és még szinte fel sem tudok eszmélni a „csúszós” rémálomból, mikor ő már mosolyogva int, megérkeztünk, kezdődhet a lepakolás.
Mesébe illő fordulat
Pár órával ezelőtt horgászni indultam, de azt nem gondoltam volna, hogy a peca megvalósításához majd „triatlonoznom” kell. Igaz, most nem a klasszikus úszás, kerékpározás, futás sport-kombinációra gondolok, melyet serdülő koromban versenyszerűen űztem, hanem arra a kényszerhelyzetre, miszerint horgászhelyünk elfoglalásához három eszközt is igénybe kell vennünk: személygépkocsit, dzsipet, csónakot.
Mikor a felszereléssel csurig megrakott ladikunk eléri a stéget, az esőzés hirtelen alábbhagy, majd pár perc után, teljesen leáll. Nem tudjuk mire vélni ezt a mesébe illő fordulatot. „Vajon csak egy szusszanásnyi szünetet kapunk, hogy rendezni tudjuk ázott sorainkat, vagy tényleg csoda történik?” teszem fel a költői kérdést, miközben gőzerővel kezdünk dolgozni a sátor felállításán.
A szállítás alatt úgy elázott minden holmink, hogy ennél vizesebb már nem is lehetne, ezért úgy döntök, egyenként elkezdem kiteregetni őket, hátha néhány darab estére némileg megszárad.
Másfél óra telik el „szárazon”, de az esőkabátot még mindig nem merem levenni, talán babonából… A horgászszállás mostanra már kellően otthonos: a sátor áll, a ruhák száradnak, a csomagok védett helyen, végre elkezdhetünk azzal foglalkozni, amiért valójában idejöttünk, a horgászattal.
Néha a női megérzés aranyat ér
A nyolchektáros tavon öt horgászhely van kialakítva. A behordás határait a lerakott bóják jól jelzik, eltéveszteni nem lehet. Radarozni kezdünk stégünk, az „egyes” állás névre hallgató terület előtt. Minél több időt töltünk a tavon, egyre több részlete rajzolódik ki a víz alatti titkos világnak. Mire odáig jutunk, hogy kiválasztjuk a három horgászhelyet, összeáll a kép. Stégünk előtt 30 méter hosszan, egy alacsonyabb (kb. 100 cm) víz terül el, aljzatán vékony iszapréteggel, majd ahogy a tó közepe felé haladunk, egy rövidebb akadó-sor és mélyülő víz (mintegy 160-180 cm) tárul elénk.
Úgy döntünk, hogy bal oldali botunkat a tó közepéhez húzzuk (legmélyebb pontja a tónak), a középső és jobb szélsőt pedig, az akadó-soron túl, kissé sekélyebb vízben helyezzük el.
Bal oldali botunkra a borús időjárás következtében sushi pelletet fűzünk és magvas etetésünktől, végszerelékünket, mintegy 10 méterre helyezzük el. Éppen a lepényhal ízesítésű bojlival csalizott középső botot nyújtom ki a ladikból stégen álló társamnak, mikor hirtelen irdatlan sípolásba kezd fél órája beélesített bal oldali jelzőnk. „Micsoda bíztató kezdet” kiáltok fel és „atom anti” módjára pattanok a bothoz, hogy megküzdjek a tó első jelentkezőjével. Ez az a pillanat, mely „gyógyszer” az elázásra, a sártengerre, a pakolásra, képes minden szörnyűséget feledtetni. Fantasztikus érzés!
Társam rutinszerűen szákol, így éhes vendégünk már a pontymatracon fekszik, várja a horogszabadítást. „De szép egészséges hal!” mondom és gyors fertőtlenítést követően, búcsút intek neki. Egy pillanatra még látjuk, aztán hirtelen, huss… eltűnik a zöldes tó vizében.
Jócskán elszalad az idő, szinte észre sem vesszük, hogy beesteledik. Boldogan üldögélünk a stégen s arról beszélgetünk, néha a női megérzés aranyat ér. Milyen kár lett volna visszafordulni, hiszen eddig minden titkon remélt óhajunk megvalósult: az eső teljesen leállt, a halak kapókedve beindult, már négy csodálatos tövest sikerült fognunk, és még hol van a túra vége…
Szúnyogot etetünk reggel, délben, este
Vasárnap hajnalban nekiállunk a magvas etetés második etapjának, jól megszórjuk a bójákat, bízva a nagypontyok étvágyában. A falubeli kakasok kukorékolása jelzi, hogy bár az egész hegyen egyedül horgászunk, ennek ellenére 10 km-es körzetben azért vannak rajtunk kívül is élőlények.J (Ha valaki békére, természetre, vízi idillre és csodálatos halakra vágyik, én mondom, megéri ide eljönnie.)
„Minden a helyén, jöhet a reggeli” jegyzem meg viccesen, és kényelmesen hátradőlök a székemben, mire Apukám olyan finom magyaros reggelit rittyent össze a gázon, hogy még órákkal később is azt emlegetem. Nem vagyok az az elkényeztetett „gyerek”, de ez az összkomfort most nagyon jól esik. :)
Tizenegy óráig három csodaszép pontyot sikerül fognunk, mindegyik a sushi ízesítésű pelletet húzza el. Újracsalizom és behúzom a végszereléket, majd mikor visszaérek a stéghez, azonnal beülök a napernyő alá, hogy a tűzként melegítő napsugarak elől egy rövid időre menedéket leljek. Ember legyen a talpán, aki képes lett volna megjósolni, hogy a folyamatos esőzést követően hőséghullám és egymillió szúnyog tör ránk. Harminc fok felett van a hőmérő, de nem tehetem meg, hogy leveszem a farmert, mert nincs kedvem még több szúnyogot etetni.
Nem túlzok, sok helyen horgásztam már életemben, de ennyi vérszívó még sehol sem támadt rám egy időben. Itt ülök a stégen méhész-sapkában, pólóban, farmerban, kezemben egy flakon szúnyog elleni spray és azt várom, hogy minél hamarabb, valamelyik boton kapás legyen. Ugyanis ez az egyetlen esemény, mely pár perc erejéig képes elvonni figyelmem és feledtetni a miniatűr zünnyögők, húsz órán át tartó folyamatos ostromát.
Rekord méretű tükrös
Délben, mintha elvágták volna, hirtelen teljesen leáll a kapás. A nagy csöndre való tekintettel ebédelni kezdünk, és azon tanakodunk, hogy esetleg áthúzzuk középső és jobb oldali bójáinkat máshova, mert eddig ezekről a helyekről még egyetlen kapás sem érkezett.
Már négy óra telt el a déli harangszó óta, mikor bal oldali botomon az orsó félelmetes gyorsasággal kezd peregni. „Ez aztán szép hal lesz” mondom és máris a bot mellett termek. Gyorsan bevágok, „WOW, itt a hal” kiáltom s érzem, életem legszebb uszonyosával van dolgom. A bójához leszórt több kilogrammos magvas etetéstől mintegy 10 méterre letett végszereléket szippantotta fel (sushi pellett megint csak), és bár próbáltam gyors lenni, ő mégis gyorsabbnak bizonyult. Dőlő-bójánk ugyanis hirtelen víz alá merül, „vajon rátekerte magát?” kérdem, és azon hezitálok, hogy csónakba vetem magam. Szerencsémre, azonban a jelző-eszköz „keljfeljancsi” módjára, hirtelen újra a felszínre tör, ezért úgy döntök, partról folytatom a fárasztást. Kezemben tartom a csodás ívben görbülő botot, a fék folyamatosan „muzsikál”, ellenfelem pedig, delfin módjára szeli a habokat, még mindig megállás nélkül tör a tó közepe felé. Jó pár perc pereg le, mikor végre egy pillanatra fáradni érzem. Azonnal pumpálásba kezdek, és nekiállok a titán bevonatú, 31-es monofil dobra történő visszacsévélésének.
A stég lábánál mikor megpillantom az óriási bajszost, libabőrös lesz mindkét kezem. Ezt sem gondoltam volna, hogy egyszer hőségben kiráz majd a hideg…
A nagy test jól kiúszta magát, jöhet a szákolás, sebfertőtlenítés, mérlegelés és a várva várt fotó. Hatalmas uszonyokkal és pocakkal rendelkezik „új rekordom”, minden erőm össze kell szedjem, hogy meg tudjam emelni. Finomam, vízzel locsolgatom a matracon, nehogy ez az iszonyat meleg kárt okozzon hatalmas testében.
A mérleg 11,96 kg-ot mutat, boldogságom leírhatatlan, amint az a fényképen is látható!!!
Életem legnagyobb potykája ez a csodálatos hal, örömömben ugrálni szeretnék, de félek, a stég beszakad, így inkább nyugton maradok és egy-egy „jeee” szócskát kiáltok szolidan, melyre a tőlem négy méterre sütkérező teknősök inkább a vízbe menekülnek. J
Fantasztikus élmény egy ilyen élőlényt megfogni, és pár perccel később szabadon engedni. Fél órával az akció után is, egekbe szökik az adrenalin szintem, ha becsukom a szemem és lefuttatom a fogás körülményeinek eseménysorozatát.
Ha egy üzlet egyszer beindul…
A következő kapás a középső boton jelentkezik. „Úgy látszik, mégis jó döntés volt várnunk, mivel az egy napja hallgató jelző, végül vidám dalolásba kezdett” mondja Apukám, miközben izgatottan lessük a szákolás első lehetséges pillanatát. A súlyából ítélve valószínűsíthető, hogy az alig egy órája fogott rekord pontyom „testvére” szippantotta fel horgász-partnerem lepényhal ízesítésű bojliját, mert a digitális mérleg kijelzőjén megjelenő 11,87 kg, éppen csak pár dekával marad előző tükrösöm tömegétől.
Tikkasztó meleg van, homlokunkról szüntelenül folyik a víz. Egy nádasba rejtett, általam „szúnyog-sziget” névre keresztelt stégen ülünk, ahol „normál” ember maximum két percet lenne képes eltölteni a tornádó alakzatot kirajzoló vérszívók hadteste miatt.
A horgászatban viszont az a rendkívüli, hogy az előbb felsorolt tényezők ellenére, mi mégis úgy éljük meg ezt a vasárnapot, mint „2010 legemlékezetesebb 24 órája”.
Három a magyar igazság mondja a szólás, melyet, úgy látszik pocakos vízi barátaink is ismernek. A két 10+ után, már azt hisszük nem lehet fokozni a napot, de este fél kilenckor egy 10,17 kg-os tükrös csatlakozik elődjeihez, megvalósítva így a „vasárnapi bajszos-triumvirátust”.
Másnap, hétfő délután három óráig még tíz darab csodaszép pontyot és két igen nagytestű compót sikerül fognunk, így indulás előtt meg is állapítom: „bár most kénytelenek vagyunk azt mondani viszlát, egy biztos, jövőre visszatérünk és megint meglátogatjuk Miszlát”. :)
Minden kedves Olvasónak horgász-sikerekben gazdag 2011-es esztendőt kívánok!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
